Híres és hírhedt pszichológiai kísérletek I.

Etikátlan kísérletek, amelyek megváltoztatták a tudományt

A pszichológia alig másfél évszázados története során számos kísérlet keltett nagy feltűnést és hozott fontos felismeréseket az emberi viselkedésről. Ezek közül néhányan kifejezetten vitatottá, híressé vagy hírhedtté váltak. Jelen cikkben bemutatjuk a legismertebb etikátlan pszichológiai kísérleteket, beleértve Milgram engedelmesség kísérletét, a stanfordi börtönkísérletet és még sok más kutatást.

„Kis Albert” és a patkány (1920)

„Kis Albert” esete a patkánnyal John B. Watson vezette kutatás volt, melynek célja az emberi félelmek tanulásának és kialakulásának megismerése volt. A kísérlet során egy kisfiút, „kis Albertet”, különböző ingerekkel, például egy patkánnyal, illetve más tárgyakkal konfrontálták, miközben hangos zajt hallattak.

Watsonék meglepő eredményeket tapasztaltak. Amikor először találkozott a kisfiú a patkánnyal, még a zaj-ingerek előtt, nem reagált félelemmel az állat látványára. Azonban miután a patkányt és a hangos zajt egyszerre kezdték el alkalmazni a kutatók, a kisfiú kifejezett félelmet mutatott a patkány megjelenésére. Miután elégszer ismételték együtt ezt a két ingert, már más tárgyakra is megjelent a kisfiúban a félelem, akár zaj nélkül is. Ebből arra következtethetünk, hogy a félelem tanulható és általánosítható más ingerekre is.

„Kis Albert” esete jelentős hatást gyakorolt a viselkedéstudományra és a tanuláselméletekre. Rámutatott a klasszikus kondicionálás és a feltételes reflexek szerepére a viselkedéseink kialakulásában. Az eredmények azt mutatják, hogy az emberi viselkedés sok tekintetben tanulás eredménye, valamint, hogy a félelem könnyen kondicionálható. Ugyanakkor etikai aggályok miatt a kísérlet napjainkban vitatott, és felmerül a résztvevőkre gyakorolt pszichés hatások hosszú távú követése.

Patkányváros (1947)

A Patkányváros kísérletet John B. Calhoun amerikai etológus végezte el a 20. század közepén. A kísérlet során Calhoun egy zárt környezetben létrehozott egy patkány populációt, amit Patkányvárosnak nevezett el. Az első szakaszban ideális körülményeket biztosított a patkányok számára: tökéletes élelem- és vízforrás, valamint bőséges tér a szaporodáshoz; így a populáció növekedett, és az egészséges társas kapcsolatok alakultak ki a patkányok között.

Azonban, ahogy a populáció egyre csak növekedett, kezdett fenyegetni a túlnépesedés és az erőforrások kimerülésének veszélye. Ebben a második szakaszban a patkányok elkezdtek antiszociális viselkedésjegyeket mutatni: több egyed agresszívvá vált, szexuális diszfunkciók, és szociális izoláció egyaránt megjelentek. Az élelmiszer- és vízhiány miatt a patkányok között küzdelem alakult ki, és a korábban jól működő társas háló fokozatosan összeomlott.

A Patkányváros kísérlet felhívta a figyelmet a túlnépesedés és az erőforrások korlátozott elérhetőségének vélt és valós pszichológiai hatásaira. A kutatók arra következtetnek, hogy túlnépesedett környezetben az egyének mentális és szociális problémákkal küzdenek, ami jelentős hatással van a közösségi viselkedésre és jóllétre is. Az eredmények alapján fontos felismerés, hogy az emberi társadalmakban is felmerülhetnek hasonló pszichológiai és szociális problémák a túlnépesedés és erőforrás-hiány miatt. Ez a kísérlet arra emlékeztet bennünket, hogy a megfelelő erőforrások biztosítása és a fenntartható környezet kialakítása elengedhetetlen a pszichológiai és társadalmi jóllét szempontjából.

A Rablóbarlang kísérlet (1954)

A A Rablóbarlang, vagy Robbers Cave kísérlet annak a nemzeti parknak a nevét viseli, ahol Sherif és kutatócsoportja táboroztatták a csoportdinamika és konfliktusok szempontjaiból vizsgált kiskamaszokat. A kísérlet során a résztvevők gyermekek két egymással versengő, majd egy közös csoportba kerültek, és szimulált helyzetekben kellett együtt dolgozniuk a közös cél elérése érdekében.

A kísérlet és egyben a gyermektábor kezdetén a gyerekeket két csoportra osztották és elkülönítették egymástól. Ezután mindkét csoportnak meg kellett választania egy vezetőt és csapatzászlót kellett alkotniuk. Az egyik csoportot Sasoknak a másikat a Csörgőkígyóknak nevezték. A kísérlet folyamán egy mű konfliktust teremtettek, amelyben az erőforrások korlátozottak voltak, és mindkét csoportnak versenyeznie kellett azokért – a sportverseny győztesei megnézhettek egy filmet este, a másik csapat pedig nem. A csoportokban a versengés hatására, a korábban egymást nem ismerő fiúk között erős belső egység és összetartás alakult ki, miközben az ellenfél csapattal a konfliktusok és a rivalizálás egyre erősödött. Versenyek után verekedések, és adok-kapok bosszúhadjáratok jelentek meg.

Sherif és kutatótársai azonban a megbékéléshez vezető útra is kíváncsiak voltak. Ehhez felhagytak a fiúk versenyeztetésével és olyan helyzeteket teremtettek, amikre csak a két csapat együttműködése jelentett megoldást. Az eredmények az elvártak szerint alakultak és a fiúk összefogtak, kibékültek, feloldották a konfliktust a közös célok által.

A Rablóbarlang kísérlet fontos tanulságokkal szolgál a csoportdinamika és az csoportok közötti konfliktusok terén. Rávilágított arra, hogy az erőforrások korlátozottsága versengést és ellentéteket eredményezhet csoportok között. A kísérlet segített a szociálpszichológusoknak jobban megérteni az előítéletek, a sztereotípiák és a társadalmi csoportok közötti feszültségek kölcsönhatásait.

Milgram engedelmesség kísérlete (1961-1962)

A nürnbergi perekben elhangzott védőbeszédek után a kor szociálpszichológusait, köztük Stanley Milgramet sem hagyta nyugodni egy gondolat: meddig hajlandó egy egyén engedelmeskedni egy másik egyénnek vagy rezsimnek. Milgram ennek kiderítésére megtervezett egy meghökkentő kísérletet az emberi engedelmesség határainak vizsgálatára.

A helyzet, amiben a résztvevők találták magukat, kísértetiesen hasonlított egy autoriter rendszer berendezkedésére: az alanyokat egy „tanár” és egy „tanuló” szerepébe helyezte, akik egy szótanulási-memorizációs tesztet végeztek. Amikor a „diák” hibázott a feladatban, a tanár köteles volt őt megbüntetni azáltal, hogy egyre erősödő áramütést adott neki minden egyes hibás választ után. A résztvevők követték a fehérköpenyes kutatásvezető utasításait és többen még halálos erejű áramütést is hajlandóak voltak mérni társukra.

Természetesen valójában egyetlen kutatási alany sem halt meg, ugyanis a diák szerepét minden esetben egy színész játszotta és az áramütés sem volt valódi, csak meglehetősen hiteles. A kísérlet rávilágított az emberi engedelmesség mértékére és a tekintély hatalmára. A kutatás a felmerülő etikai aggályok és a résztvevők szorongásának magas mértéke miatt is számos kritikát kapott. A kísérlet fontos hatást gyakorolt az emberi viselkedés és az autoritás kapcsolatának vizsgálatára, és ma is releváns és gyakran hivatkozott.

Kék szem, barna szem (1968)

A Jane Elliott tanítónő vezette kék és barna szemű gyermekekkel végzett kísérlet az előítéletek, a rasszizmus és a diszkrimináció hatásait tanulmányozta. A kísérletet az ifjabb Martin Luther King meggyilkolása inspirálta, a cél pedig az volt, hogy bebizonyosodjon, azt tanuljuk gyerekkortól kezdve, hogy a bőrszín, azaz a rassz alapján különböztessük meg magunkat – és rosszabb esetben bántsuk is azokat, akik mások, mint mi vagyunk.

Egy harmadikos osztályt a tanítónő két csoportra osztott a szemük színe alapján. A kísérlet első időszakában a kék szemű gyerekek kiváltságos pozíciót élveztek, míg a barna szeműeket hátrányos helyzetbe hozta. A barna szemű gyerekeket kiközösítették, diszkriminálták és előítéletnek vetették alá. Ez a helyzet a vártaknak megfelelően negatív hatást gyakorolt az érintett gyermekek önbecsülésére és teljesítményére már az első napon. A második szakaszban a szerepek megfordultak, és a barna szeműek kaptak előnyöket, míg a kék szeműek napját nehezedett. Ez pozitív hatással volt a korábban hátrányos helyzetben lévő barna szemű gyermekek önbecsülésére és teljesítményére egyaránt.

Ez a kísérlet fontos tanulságokkal szolgál a rasszizmus és a diszkrimináció témájában, rámutat arra, hogy a rassz alapján történő csoportosítás és az ehhez kapcsolódó előítéletek hatással vannak ránk és viselkedésünkre. Az eredmények segítenek megérteni a társadalmi előítéletek kialakulását és a diszkrimináció pszichológiai hatásait – ugyanakkor etikai kérdések is felmerülnek.

Az „irtóztató projekt” (ca. 1960-1990)

A doktor Aubrey Levin által vezetett „irtóztató projekt” (Aversion Project) egy olyan kísérlet volt, amelyben egy pszichiáter kísérelte meg „gyógyítani” a homoszexualitást a Dél-afrikai Köztársaságban az apartheid idején. A kutatás azért indult, mert akkoriban a homoszexualitást betegségnek tekintették, hittek abban egyes kutatók és politikai döntéshozók, hogy mint bármely más „betegeket”, a homoszexuális embereket is meg lehet gyógyítani.

A kísérlet során Levin olyan módszereket alkalmazott a gyógyítás érdekében, mint az elektrosokk-terápia és a kémiai kasztráció. A homoszexuális személyeket (főleg férfiakat) pszichiátriai kezelésre kötelezte az állam, amely során mérhetetlen szenvedést és megaláztatást kellett átélniük. A cél nem titkoltan az volt, hogy averzió útján mintegy eltereljék a homoszexuálisokat a szexuális identitásuktól, ezáltal heteroszexuálissá alakítva őket.

A projektet széles közösség ítélte el, mivel az alapvető emberi jogokat és méltóságot két lábbal tiporta. Számos részvételre kötelezett ember károsult pszichésen és emocionálisan, és hosszútávú traumákat szenvedtek el. A kutatás negatív visszhangja hozzájárult a homoszexuális emberek jogainak és méltóságának védelméhez és hosszú távon – céljával ellentétes módon – hozzájárult ahhoz, hogy ma már számos országban elismerik a homoszexualitást természetes és elfogadott szexuális orientációként. Ez az eset is emlékeztet minket arra, hogy a tudományos kutatásoknak és terápiás eljárásoknak az emberi jogok és alapvető etikai értékek alapján kell működniük.

A stanfordi börtönkísérlet (1971)

A Stanfordi Egyetem pincéjében végzett börtönkísérletet Philip Zimbardo vezette azzal a céllal, hogy az emberi viselkedés és a szerepek hatásának kölcsönhatásait mélyebben meg tudjuk ismerni. A kísérlet célja annak a feltárása volt, hogy egy szimulált börtön-környezetben hogyan befolyásolja a rab és a börtönőr szerepek felvétele a résztvevők viselkedését.

Az önkénteseket véletlenszerűen két csoportra osztották – rabokra és őrökre. A résztvevők felvették a hozzájuk rendelt szerepet, és belehelyezkedtek a szimulált börtön atmoszférájába. A kísérletet kettő hetesre tervezték, azonban az események gyorsan kicsúsztak a kutatócsoport ellenőrzése alól, mivel az alanyok viselkedése drámaian megváltozott. Az „őrök” hatalmi pozíciójukkal visszaélve kegyetlenül bántak a „rabokkal”, míg utóbbiak hagyták elfojtani a személyiségüket és passzívan tűrték, hogy megalázzák és kínozzák őket. A kísérletet végül csak hat nap után meg kellett szakítani, mivel a helyzet komolyan veszélyeztette a „rabok” emberi méltóságát és a pszichológiai egészségét.

A stanfordi börtönkísérlet számos fontos tanulságot hozott: rávilágított a szerepek hatalmára és a környezet hatására az emberi viselkedésre. A résztvevők túlzottan azonosultak a szerepükkel, ami eltorzította az erkölcsi és etikai megfontolásaikat. Ez az eredmény felvetette a tekintélygyakorlás veszélyeit és a társas kontextus jelentőségét az egyéni viselkedésben.
A stanfordi börtönkísérlet mély hatást gyakorolt a pszichológiai kutatási etikára, azóta a kutatások során fokozottan figyelnek az emberi jogok és méltóság védelmére.

A felsorolt kutatásokból láthatjuk, hogy számos kutatás hozott érdekes, sőt fontos eredményeket az emberiség számára – ugyanakkor nem mindegy, milyen áron, hiszen a résztvevők valamennyi esetben kisebb-nagyobb mértékben traumatizáltak lettek. Ugyanakkor hisszük, hogy egyes kivételek mellett a legtöbb kutatót nem az emberi „gonoszság”, az ártani vágyás vezérelte, sokkal inkább a segíteni vágyás mozgatta őket.

A következő cikkünkben az etikus és mégis jelentős eredményt hozó pszichológiai kutatásokat vesszük sorra.